Csontos, nagy, ferde homlokú asszonyság, hatalmas orral, mely zord férfias erélyről tanúskodik; széles, előrenyúló állal, nagyobb fogakkal, mint éppen kellene, de oly nemes, jóságos tekintettel, hogy az ember ily nőnél mindenre inkább gondol, mint hízelgő bókokra.
– Várjon csak még néhány percig, Réz uram – szól ki a tükör elől a polgármester úr a másik szobába –, mindjárt átadom az irományokat, s megyünk. Ugye, öreg, ma kemény napja lesz valakinek, mi?
– Akkor sem nekünk – mosolyog bizalmaskodva a vén, görbe, ősz emberke.
– Ne beszélnél, Tamás, olyan barátsággal ezzel a vén, ravasz emberrel! – súgja oda férjének a feleség alig hallhatóan, amit azonban a vén szolga meghall, s édes örömmel megjegyez.
– Ó, Ágnes, te mindenkit ravasznak tartasz. Azért, mert atyád jóságával visszaéltek: abból semmi se következik. Vannak-e már sokan, Réz uram?
– Nagyon sokan, tekintetes polgármester úr – válaszol alázatosan a szolga, de megsértett tekintettel kísérve a polgármesternét.
– No, és kik, kedves öreg?
– Egyszer ott van mindjárt a főispán úr őméltósága.
– S az örmény doktora, tanácsadója, s a plébános ugye?
– Éppen úgy. A vastag doktor úgy magyaráz, hogy majd felveszi a piacot.
– Hát a polgárságból kik vannak ott?
– Az eleje mind, a színe-java. Úgy várják a tekintetes urat, mint az atyjukat.
– A polgárság az enyém – hajlik a férj büszke örömmel neje felé.
– Vajon Vörös Károly úr ott van-e már? – kérdi a szolgától.
– Rettenetesen szidja az urakat, majd leesik a kis kalapja kövér, kevély fejéről.
– No, ezt pompásan találta, öreg – nevetett a polgármester.
– Ne nevess – súgja a nő –, mert Réz mindjárt megviszi neki egy pohár borért.
– Hát a vastag Poklos János?
– Ott van, s az egész mészároscéh, tímárcéh, István bácsi.
– Ne féljetek, a szopori erdő a mienk lesz!
– Haladjunk!
Így, amint derült mosollyal, s egyenes, katonás tartással kiadja a parancsolatot: lehet látni, hogy a polgármester úr talán sok is egy kisvárosi polgármesternek. Miért? Egy polgármesternek vénnek kell lennie, ősznek, nyírett hajúnak, örökké pislogó, véres, ravasz szeműnek, dagadt képűnek, felkötött állúnak, hogy sohase lehessen kivenni, mit gondol; unalmas, monoton, kásás hangúnak, néhány hatalmas intéző kedvét keresőnek, ridegnek, zárkózottnak, fukarnak, gőgösnek, mert akkor minden ember fél tőle. És ez nagy előny és nyereség.
Tarczali Tamás úr mindezeknek éppen az ellenkezője.
Alig látszik többnek harmincévesnél. Dús gesztenyehajú, hogy egyharmadával befedhetné az én kopasz fejemet; piros egészséges képű, melyet az emberszerető mosoly örökké derűben tart; nyílt, nyájas tekintetű; s nemcsak hogy el nem palástolja, de talán a tenyerére teszi, amit gondol. Bizodalmas a túlságig, mert még senkit sem csalt meg, és senkinek sem igen tartozik, sem ígérettel, sem pénzzel.
Azt hiszi: első a nép, az a nép, amelyet annyian kizsákmányolnak, s mely mikor a pohár csordultán bosszút akar állni: azt szúrja le és szaggatja szét, akit legelőbb útjában kap.
Tarczali úr igazán hatalmas egy szál ember, széles vállakkal, hosszú, vastag nyakkal, s olyan mellel, hogy azzal akármilyen vihart fel lehet fogni.
Ah, de már mindenki ott van a tanácsház előtt. A polgármester úr is ehol jön, azzal a bizalomkeltő, derült arccal, mely tud hinni a dolgok természetes rendjében. Kiáltják a párthívek:
– Mind itt vagyunk, polgármester úr.
– Csak körömszakadtig, uraim, barátaim! Igazságos ügy nem bukhatik el.
– No, de ez kemény nap lesz – morzsolják a párthívek kezeiket.
– Ahol a főispán örményeivel: zsoldosaival.
– A plébános! De megálljon csak...
– Senkit se kell fenyegetni – tekint vissza a polgármester úr mosolyogva –, ő is a miénk.
– Az az uraké! Minden pap az uraké!
Kinyílik a nagy terem ajtaja. Látni az élénk, haragos tekinteteket.