Bírói karban, hol mindenek fölött az egyetértés a fő — az ilyen elégedetlen valóságos métely. Nem lehet semmi titkot rábízni. A haza sorsa örökké veszélyben van az ilyes kommunisták miatt.

— Át kell helyezni — mondják a tapasztalt elnökök.

— Igen, de akkor meg ott ront — feleli a miniszter.

— Hagyni, és mint a nagybetegre, vigyázni kell reá — jött a leirat onnan felülről.

Csütörtökváros előkelő hely, külön követet is küld.

E körülmény mind a kormány, mind az ellenzék becses figyelmét ide-ide fordítja.

S jönnek a jelöltetések. Máris hallatszik, hogy a régi követ — jóllehet igaz, emberséges volt szappanosmester — aligha fog kelleni. Forradalmi előjelek látszanak, s a választás valami merész, határozott, kormányellenes férfiút érend ezúttal. Kit?

Bizonyosan gúnyból került ki a szó: Ákossfalvit.

Ő mord, mindig kedvetlen — oh, de sok gyermek, sok adósság és meg-megújuló köszvény kit ne tenne házsártossá? Ő szidja a kormányt és mindig miniszterválságot emleget — oh, de egy 50-66 év közt járó egyén hogyne akarna már királyi táblai bíró lenni, mikor azok között egészen gyermekifjak is vannak, a 30-35 között. Ő nem bánná a forradalmat, oh, de akinek négy férjhez mehető leánya van — honnan várhatna, remélhetne inkább szerencsét? Ő veszekedő, kevély természetű, oh, de aki már egy drámát írt, s azt vidéki színészek néhányszor jó pénzért elő is adták — hogy tűrhetné, hogy nem drámaírók a sorban előtte legyenek?

Kazinczy mondá: az írók istenfiak.

Jó. Hát akkor az író-bírák jobban és gyorsabban emelkedjenek, mutassa ki a sors irántuk elismerő kedvezését!

Ákossfalvi goromba ember — most nemrég is valami csekély ostobaságért egy hencegő professzort, ki adja a kegyetlent, hogy annál jobban ajándékozzák és fizessék — a nyilvános fürdőben leszamarazott. Ez oly ellenzéki vonás — ami előtt képtelenség szemet hunyni.

Az ellenzék fel is tudta fogni e vonások értékét — és egy igen befolyásos tagját elküldte Ákossfalvihoz.

— Uram, — szólt a magas, sovány, keserű tekintetű küldött, csontos ökleivel egy hétágú buzogányt markolva, és vörös bajuszát egész a fülig elvezetve — én a párt megbízottja vagyok. Tetszik talán engem ismerni ?

— Oh, igen.

— Hallom, egy új dráma is készül?

— Igen, a Székely kurucok.

— Nagyszerű, ezt már Pesten adjuk, uram, nem holmi falvakban. Tudja, uram, miért jöttem?

Ákossfalvi úr a magas, karcsú, csinos fiatalember után rögtön leányaira és egy kis kilátásban lévő lakodalmi zártkörű ünnepélyre gondolt.

— Lehetünk-e négyszemközt — folytatá ostromát a küldött, a buzogánnyal merész köröket írva a levegőben.

Ákossfalvi úr megtapogatta — oh, nem a tárcáját, abban a dráma után a hetedik napon túl (s ma már december nyolcadika van) nem szokott lenni semmi — de megkereste szívét, hogy most, most.

— Azt gondolom, tetszik tudni, hogy a bíró úrnak úgy is, mint hajthatatlan jellemű, igazságos bírónak, úgy is, mint drámaírónak hazafias érdemei országosan elismervék?

Ákossfalvi úr oly ritkán hallott ily édes dicséretet, még nála vacsoráló, evő-ivó agglegény bíró barátjától is, — hogy egész ellágyult, és új drámájának minden nagyszerűbb alakját maga előtt látta elvonulni.

— Kérem, kérem — köhécselt szerényen, s készítette magát valami jóra.

— De úgy van. Mi most pártunkkal úgy akarunk megjelenni a küzdőtéren , hogy közöttünk a legjelesebb szakférfiakat bírhassuk. Ez egy. Tetszik tudni.

A sovány, szőke ember bizodalomgerjesztés végett egy kis sétát tett a szobában, s mint egy újkori Hamlet állott meg az öreg Polonius előtt.

— Mi most szakembereket keresünk. Ön biró, kell egy pár ilyen is. Költőink vannak. Bírói cikkeket írjon ön, merészeket, hogy gőzöljön bele egy csomó ostoba codifikátor prókátor feje.

— Ez nagyon kényes dolog, uram.

— Ön azt hiszi, elcsapják? Éppen ez kellene nekünk! Hogy miért, azt később magyarázom meg. Ön tehát elsőben is cikkeket ír. A dráma pihenhet. Keserű támadó cikkeket várunk. Oh, tárgy van millió és millió. Én a hadászatot kezelem.

És nagyokat suhant a buzogány.

— Új korszakot teremtünk, szépet, dicsőt. Ön nagyon hamar lehet elnök, sőt reményem van, hogy több is. Jelöltül akarjuk önt itt fölléptetni.

Ákossfalvi úr megrezzent, és barna arcán kellemes, jótékony pirosság ömlött el.

— Színt kell vallani uram, félre a gyávasággal! Ha e tért nem találnók biztosnak, máshol léptetjük önt fel; de okvetetlen bizonyosra. Szabad kérnem kezét?

Ákossfalvi úr leányára gondolt ismét, s örömmel hadarta:

— Oh, készséggel — ilyen embernek.

— Tehát ön a mienk.

Megrázták egymás kezét; de a leánykéz nem jött szóba.

— Bátorság, okosság. A tavasz új világot hoz.

— De hát a bíróság?

— Arról annak idején lemond ön. Pesten sokféleképp segíthet az ember magán. Lesz történettudós, az a legkönnyebb, folytatja drámaírását, az igen jövedelmező, no és jószágait bérbe adja. En is úgy teszek.

Ákossfalvi kénytelen volt ez utolsó pontnál magában megjegyezni, hogy egy kis házán kívül semmije sincs.

— Pá, pá édes öreg, most megyek. Nekem ezer a teendőm. Tehát a pártnak határozottan megírhatom, hogy a jelöltséget elfogadtad?

A bíró egy percig megtántorodott. Ott volt a négy nagy leány, a két tanuló fiú, sokacska adósság; de mégis biztos fizetés, mely a jó szerencse mellett még emelkedhetett is. Más oldalon — sok ellenséges érzelmű kollega fölött az édes bosszú, a gyors emelkedés, dicsőség...

— Kezedet, kezedet — barátom!

Odanyújtotta.

— Vagy ezer forintod készen legyen! — nyomta oda a szót a küldött úr.

Ákossfalvi úr ezt a szót is hallotta, de még inkább szíve biztatásait. Szédülve, édes mámorral kísérte ki az égi küldöttet.

— Mi az? — rontott be a feleség, egy sovány, fekete asszony, viseltes zöld ruhában, aggodalmas tekintettel fürkészve férje ura zavart vonásait.

— Ki volt ez a szép, szőke fiatalúr, papa ? — kérdezé élénken két nagy eladó, de nem szép, se nem csúf leánya, egy perc alatt ki akarván húzni apjukból a titkot.

— Lassan, lassan — mormogá a bíró úr igen jelentős léptekkel mérve a szoba romlott padozatát.

— Mondja már, mondd már! — kiabáltak innen is, túl is.

— Nem lehetetlen, hogy tavaszra Pestre megyünk, — válaszolt mosolyogva a bíró úr. — Ha úgy nem történnék majd, mint a nóta mondja, hogy: én is voltam valaha szép asszonynak kocsisa.

— Üm! Hát a papa valami szép asszony kocsisa akar lenni? — kapaszkodók az öregebbik leány apja nyakába.

— Apátoktól kitellenék — duzzogá a sovány édesanya. — Oh, apátokat csak hívni kell, könnyen áll nála a tánc.

A jól megtermett barna ember zord, kemény arca kiderült, és a komor, apró szemekből fényes sugarak löveltek szerteszét.

— Ne tréfáljunk, — fogott az apa komolyabban a tárgyhoz — menjetek be, csak anyátok maradjon.

A leányok, nem valami készséggel bár, de távoztak.

Suttogó, édes hangon, mely rég elpattant húrok kedves zengését verte vissza a húsz évi távolból, szólt a férj nejéhez:

— Sárika, talán az Isten ránk tekintett.

Mint a sokat tűrt, keveset élvezett, kevés szép napot látott anyák szoktak, Ákossfalviné is azonnal készen lett könnyeivel.

— Te mindig szidtál, ne ellenzékeskedjem, megadom az árát — ahol követjelöltnek kértek fel...

— A kormány?

— Nem, az ellenzék, épp ez a jó...

— Hogy lenne az jó? — vágott hirtelen szavába a félénk asszony.

— Itt biztos a megválasztatás, s ha egyszer követ vagyok, a leányok is könnyebben férjhez mennek, nekem pedig nem lehet tudni, hol áll meg a pályám. Meguntam ezt a sok hitvány pert, unom ezeket az irigy csütörtökvásáriakat, gyűlölöm ezt a hitvány elnököt.

— Eddig nem gyűlölted, Józsi...

(Egy hang, mely rosszul esik.)

— Gyűlöltem.

— Nem bántott, pedig tudod-e, hogy a rossz, veszekedő természeted miatt sokszor bánthatott volna.

— Tán nem végeztem kötelességemet? — fordult mogorván a férj neje felé.

— Végezted.

— Nos?

— Oh, egy elnök sokat tehet, ha akar.

— Hát ne legyek követ? — fújt haragosan a megbántott ember, akit nem akartak megérteni.

— Légy, ha tudsz, csak én nem hiszem.

— Miért? Ha megmondanád.

— Hol a pénz?

— Erre biztosan vehetünk.

— Mindig azt mondtad, s most nyakig vagyunk.

— Te sohasem értettél engemet, ma sem értesz. Ha tudnád, máshol mennyire becsülnek, nem így beszélnél. Ha hallottad volna...

— Itt se tudsz kijönni senkivel, pedig ismernek, hát ott. Te ne fogj semmibe, mert neked semmi se sikerül. Csak légy azon, hogy fizesd ki minden adósságodat! 

Melyik férj az, akit ilyen asszonyi együgyűségekre el ne fusson a düh, engem is elfutna. Ákossfalvit is szörnyen elfutotta.

Nagy per, éles, metsző disputa törölte le a szép követjelöltség zománcát.

A házasfelek napokig nem szóltak egymáshoz. Ákossfalvi, mint leendő követhez — nem találta méltónak magához amaz alantas gondolkozású nőt, ki egy gyarló királyi bíróságot följebbvalónak tart minden történendő előléptetésnél; Ákossfalviné pedig az eddigi sok nélkülözéshez nem akart új terheket venni bukás és még egyéb rossz esetén. Remegett, de örült; szidta a férjét, de szerette; szembeszállt vele a végsőig, de oltalmazta utolsó csepp véréig.

A kisváros hamar tele lett a hírrel. Nem lehet azt eltitkolni, amit az ember szeret, még ha az a valaki egy jó, okos, óvatos édesanya volna is. Ma csak a fűszerkereskedő tudta meg a dolgot és rögtön több cikket pakolt be, és mindent jelentékenyen drágábban; holnap a kelmeboltos küldte be legjobb mintáit, adta erőnek erejével szöveteit. Míg egyfelől a jó barátok lelkét gonosz irigység fogta el, és úton-útfélen rágalmazták Ákossfalviékat, mint akik

tönkreteszik magukat hiúságukkal — más oldalról az ellenségek kezdtek meghajolni, főképp akiknek elintézendő pereik voltak fent Pesten, vagy egyetemre menő fiaik. A régi ellenség, az adófőtiszt megjött, s míg eddig a fizetési ívet minden kis bejelentett kontóra visszatartotta, most előre izent, hogy ha szükség, kész a magáéból is szolgálni.

Oh, igen, okos, előrelátó kormányhivatalnokok a legmérgesebb ellenzéki képviselőknek is hasznukat vehetik és veszik is. Keilberg úr most maga lett a megtestesült finomság. Dánielu, az elnök mindig előre köszönt, s ha vagy egy perrel Ákossfalvi úr meg talált késni: ő, a derék főnök maga keresett mentséget.

A bírótársak távoli és közelebbi rokonaikkal heves levelezésbe léptek, hogy a távozandó Ákossfalvi helyét jó idején, ha lehet, egy jóravaló nőtlen jegyző számára lefoglalhassák.

Ákossfalvi úr azt gondolta, mindenki fel fog ellene zúdulni, majd hogy hull nyakába a sok vád a minisztériumtól — azért is még pontosabban teljesítette kötelességét — és minden szempillantásban védelmi állásba helyezte magát. Attól azonban, hogy ellensége a létező kormánynak — többé nem tartózkodott. Mérges kifakadásokat lehetett tőle hallani, ahol erre csak egy szögletkét nyitottak részére. És sűrűn készséggel nyitottak.

Nőtt, titkon a legszebb izmosodással nőtt a rovás. Ha visszalép is, — ami lehetetlen — el van veszve menthetlenül; ha jól üt be a választás, az egyetértő, családias szép bírói kar egy kiállhatatlan embertől szabadul.

Csend és béke vette körül az Ákossfalvi házat.

Mint a vadat, mely körül mind összébb és összébb szorul a fojtógyűrű, oly nyugodtan nézték a megsértett barátok, és kedvezőtlen ítéletet kapott peres felek.

A hízelgő, biztató előjelek, bejáró szegényebb asszonyok édes hírhordásai meglágyították a fő ellenségnek, a hitvestársnak is együgyű szívét. A jó asszony simogatással és — ami ismeretlen volt eddig — kézcsókkal kérlelte meg a büszke embert.

Mostantól fogva beállott a leendő pesti életre irányzott stafirozás.

Így, ilyen szegényesen oda nem lehet menni. Nem, azt a bíró úr is belátta. Eddig Ákossfalvi úr csinálta holmi röpiratkák, színművek kiadásával a terhesebb adósságokat — most eljött az idő, hogy e ponton a szegény nőknek engedjen szabad kezet. Induljanak meg ők is, készületlen ne érje őket a szép idő.

Készséggel jegyzem meg, hogy ebben nem volt hiba.

Ha egyszer a nő elkezd ruhakontót csinálni és mer: az igazán tud.

Lezajlott a tél, a leányok iránt sok elismeréssel, sőt kitüntetéssel.

Úgy nagyjában mind a négy menyasszonyjelölt lett. A valóságos elmátkásítást azonban a szülők — a választás utánra hagyták. Úgy vélték, hogy az óvatosság most ebben is fölötte szükséges.

Soha úgy nem várták a tavaszt, mint ebben az esztendőben. A lapokban csak azt olvasták, mikor zárja már be Őfelsége, a király az országgyűlést, s az új választások mikorra lesznek kiírva. Ákossfalvi úr Pestről, a központi bizottságtól felhívást kapott, hogy minő zászlókat akarna megrendelni, vajon nem-e olyanokat, melyeken a jelölt arcképe is ott ékeskedjék?

— Oh, persze, hogy ilyeneket — siettek a leányok nézetük nyilvánításával.

— Úgy kellene, — állt elő helyes indítványával a legnagyobb leány, Ottil kisasszony — úgy lenne szép, ha apa és anya képe együtt állana a zászlón, mint a királyi pároké — koszorúban.

Az öröm kellemetes pirossága öntötte el erre az anya halovány orcáját.

— Majd az idő mindent megmutat — volt a bíró úr válasza. — Ti csak dolgozzatok, és ne beszéljetek!

Igen, ha dolgozni lehetne ilyenkor és hallgatni bírna egy egészséges szív!

Majd elközeledtek a szép izgalmas napok.

Leérkeztek a párt notabilitásai, vezércsillagai. Az Ákossfalvi-család nagy ebédeket rendezett, drága borokat vásárolt és kezdett központja lenni az elégedetleneknek. És

majdnem mindenki ilyen volt.

A hivatalos dolgok megakadtak, de nem a szorgalmas rovások; a bíró feje kábult, szédült, a keze, erős, munkálkodó keze reszketett, és letette a tollat. Ákossfalvi úr mindegyre beszédeket mormogott magában, egyik ismeretes ellenzéki szónok modorában, hogy: uraim oda túl, így, s úgy. S a mord férfiú most lett elemében. Vágott, sújtott, szíve szerint elégedetlenkedett. Rossz volt a törvénykezés, sok lett az adó, szaporodtak a bűnök oda túl — ah, hogy szaporodtak!

Képződött a jövő parlament új kitűnősége, mint az igazi lángész — rejtekben.

Ekkor érkezett egy levél Magyarországból.